koszos szélvédőkön pislákol a hajnal,
az éj maszatos emlék, illemből maradok,
pedig már mennék,
itt nem akarok gondolni semmire.
Itt nincsenek álmaim, semmi otthonos kacat:
cetli, összeszáradt müzliszelet, félbe hagyott képek,
semmi, amivel máskor kezemben, közel tartalak.
Valahol még alszol.
Vállat vonok.
Meghalsz újra.
Ma is.
Már teljesen józan vagyok,
túl hűvös, hogy meggyászoljalak.
Bőröm pihéin megült könnyű szavakból szemfedőt terítek,
ne élj tovább, Kedves.
Ma újra elfedem minden íved,
min annyi ábránd - mint susogó lázas selyem,
s megannyi elmaradt érintés kereste igazát,
ha lehunyom szemem, se lássam többé,
szemöldököd szigorú vonala mint dacol a nappal,
ne kutassa többé képzetem, hogyan mozdul szóra, ha hozzám szólsz,
ne kívánjam oly veszettül a szád és mindened.
Tapintanom sem kell, érzem, hol piheg a szíved,
de ne élj tovább, Kedves,
csendet akarok, mozdulatlan rendet,
hol egészen nélküled vagyok.
Fejed alá álmaikba fúlt utolsó sóhajokkal tömött párnát teszek,
benne nyög élet és halál,
lustán csillan a jelen,
mint álomba ájult ifjak ajkán csillan öntudatlan a nyál.
Józan, sima és egész, felnőtt játék.
Én negyvenegy múltam, ég a szemem.
Düh.
Ha félretolom a függönyt, visszképe lobban az üvegen,
de a csend csendre int.
Tudlak mindőtöket, s tudom magam,
játszom, s ha kedvem adja, öltözöm, megyek,
ágyak, függönyök, utak,
holnap hiába keresne közülük bárki,
én nem ismerem ezeket az embereket.
Ilyenkor fáradt vagyok téged is hallani magamban,
félig hűlt lázammal csüggedt már fejtegetni vélt-valós igazságaid,
vállat vonok,
meghalsz újra,
hogy holnap szembejöjj megint.
